A koreai közlekedési stílus külföldi látogató számára életveszélyes is lehet. Ott tartózkodásunk során a zebrát, mint olyat elfelejthettük, mivel olyan, mintha ott sem lenne. A kocsik nem állnak meg a zebrán áthaladó gyalogosok miatt, és ha egy sofőr mégis megtenne ilyet, akkor hátulról három autó biztos egymásba menne.
Kivétel nélkül mindenkinek szép, nagy, sérülésmentes, tiszta és újnak kinéző autója van. Ezt mind az utcán, mind a parkolóházakban megállapítottam.
Egyetlen tragacsot nem lehetett látni. Minden autóban van GPS, melyet kiszálláskor nem szednek ki, mivel nem kell attól félni, hogy valaki ellopja. A beépített GPS helyett legtöbben az okostelefonjukat használják navigálásra. A koreai autók koreai emberekre vannak tervezve, akik általában alacsonyabbak, mint az európaiak, így beszálláskor mindig ügyelnem kellett a kontyomra.
A gyönyörű autóikat egyáltalán nem kímélik a koreaiak – zongoraművésznő kísérőnk rendszeresen belehajtott minden kátyúba és a fekvőrendőr sem volt számára lassító tényező. Így néha ebéd után jól felrázódott a gyomrunk 🙂
A koreai vezetési stílus valahol az olasz és a mexikói között van. Az olaszok ugye állandóan türelmetlenkednek, dudálnak, a mexikóiak nyugodtak, de úgy mennek, mint az ökörcsorda, nem ismerik azt a szót, hogy sáv. Sofőrünk rendszeresen a két sáv közötti vonalon haladt, még sötétben, kanyargós úton, kezében az okostelefonján a GPS-t nézegetve is. Ilyenkor egy-egy kamion irtózatos dudálása hozta vissza a való világba, de ezen sem izgatta fel magát, csak mosolyogva elengedte a kamiont, majd visszament a vonalra miközben mi a hátsó ülésen reszkettünk.
Az autópálya-pihenőhelyek voltak még érdekesek. A büfék mellett rendes üzletek is vannak, és hangos zene szól a parkolóban. Egyszer egy pados rész mellett ácsorogtunk, ahová megérkezett egy násznép, akik a lagziból busszal tartottak hazafelé. Kipakolták az asztalokra a maradék lagzis kaját-piát, és jókedvűen falatoztak. Amikor megláttak minket, egyből odahívtak és kínáltak mindenfélével. Egy idősebb asszony pálcikával rakosgatta a szánkba a koreai finomságokat. Egy kapatos férfi pedig kezünkbe nyomott 1-1 feles poharat koreai pálinkával (Sozu).
Ha taxival utazik az ember, arra fel kell készülni, hogy sem a beszállásnál, sem a kiszállásnál a sofőr nem fog segíteni a csomagokkal, csak szépen ül a kocsiban és vár, amíg te elrendezel mindent.
Volt egy olyan esetünk, hogy kiszállásnál a csomagtartóban felejtettünk egy – ajándékokkal teli – bőröndöt. Kísérőnk, egy egyetemista lány a taxi után szaladt, majd leintett egy másik taxit, és azzal üldözőbe vették az első taxit. Az akció sikeres volt szerencsére, különben elég kellemetlen helyzetbe kerültünk volna a rokonság előtt.
Szöulban a metró a legpraktikusabb tömegközlekedési eszköz. Órákon keresztül is elutazgathatsz rajta olyan távolságokra, mint Budapest-Miskolc. A szerelvények nem túlzsúfoltak, és ülőhelyet is lehet találni.
Távolsági busszal is volt alkalmunk utazni. Nos, ezekben nem ülések vannak, hanem rendes ülőgarnitúrák, kinyitható lábtartóval. Légkondi természetesen van, de érdekes módon WC az nincs a buszon. A sofőrök nem túl barátságosak. Egyszer a barátnőimmel annyit nevettünk, hogy a sofőr ránk szólt (!) hogy legyünk tekintettel a többi utasra is (rajtunk kívül még 4 ember ült a buszon).
Mint látható, az utazási élményeink igen sokszínűek voltak Koreában. Érdekes volt megismerni ezt a miénktől annyira távol álló közlekedési kultúrát.
Írta: Dorkó Helga
A beszámolót olvasva úgy éreztem, hogy én is útitárs vagyok. Gratulálok!